Az anatta (nem-Én) talán a buddhizmus egyik legfontosabb fogalma, lényegében ezzel forradalmasította Buddha az ő idejében és környezetében egyeduralkodó brahmanizmus tanításait.
Megszoktuk a mindennapokból, hogy gondolkodunk, érzünk, cselekszünk. A gondolatokra azt mondjuk: az én gondolataim. Az érzésekre: az én érzéseim. A kapcsolatainkra: a barátom, a feleségem, a gyermekem. Mindennek a középpontjában viszonyítási alapkánt az Én áll. Ami nem az én gondolatom, az másé. Így választjuk szét a dolgokat két részre: vagyok Én és van mindenki más.
Buddha fogalmazta meg először, hogy a dolgok ilyformán történő szétválasztása az illúziókkal átitatott létezésünk következménye. A dolgok nem elkülönülten léteznek, hanem közös gyökerekkel összekötve az akasában, és egyetlen forrással, amire az akasa jógában az Eredet fogalmát használjuk. Talán közelebb visz a megértéshez, ha úgy fogalmazunk, hogy az Eredet Én-telen és nem-duális. Nem fogható fel olyan ember által, aki még nem tapasztalta meg az Én-telenséget, ami a buddhizmusban egyenlő a „megvilágosodással”.
Mindennek a forrása az Eredet, azaz az eredeti állapota annak pszichés mintázatnak, ami a tudat hídján keresztül az elménkbe érkezve válik az Én megnyilvánulásává. És mivel mindannyian mások vagyunk, más atomok, információk és tudati minőségek építenek fel bennünket, ezért az Eredet más-más formában nyilvánul meg az egyes élőlényeken keresztül. Így válik az Eredet úgymond abszolút valósága az Én szubjektív valóságává.
Míg az együttérzés alapú Tűz tantrában a látható formák világának érzéseivel ismerkedünk, az Én-telenséget az anatta tantrában gyakoroljuk, ahol elsősorban belső pszichés folyamatokra támaszkodhatunk. Itt ezért hangsúlyos szerepet kapnak a meditációs technikákkal elért transzszerű tudatállapotok, amelyek kitágítjuk az érzékelésünket, és ezáltal a tudatosságunk minőségét.
