Buddha utolsó szavai

A hagyomány szerint Buddha utolsó szavai az alábbiak voltak:

„Ne higgyetek el semmit csupán azért, mert egy Buddha mondta, hanem mindent ellenőrizzetek ti magatok. Nézzétek meg, hogy a tanítások megegyeznek-e tapasztalataitokkal, és legyetek önmagatok vezérlő fénye.”

A felvetése konzekvensen követi a többi tanítását, mi szerint semmi sem állandó, hanem minden változásban van, ok-okozati összefüggések mentén. Ezért folyamatosan vissza kell ellenőriznünk korábban szerzett tapasztalatokat. Az ő korában nem nagyon fejezhette volna ki jobban azt, ami ma tudományos alapvetés.

Viszont ha minden változik, az élet alapvető jelenségei is, van-e egyáltalán bármi értelme annak, hogy megpróbáljunk ezekről általános érvényű igazságokat megfogalmazni a buddhizmus perspektívájából? Buddha is hajlott arra a megállapításra, hogy végeredményben nincs. A szavak, amikkel meg akarjuk fogalmazni, amit tapasztalunk, ugyanúgy elmúlnak, érvényüket vesztik, mint ahogy azok a dolgok is, amiket leírunk velük. Így tehát igazságot csak akkor keressünk, ha el tudjuk fogadni, hogy csak a pillanatnak szól; ott és akkor érvényes, azon túl változatlan formában: nem.

A bevezetőben megfogalmazott intelem is erre hívja fel a figyelmet: a szavak, így a buddhizmus tanításai is, bárki fogalmazta meg őket, félrevezetőek lehetnek. Előfordulhat, hogy a valóság már rég meghaladta őket. Ezért állandó feladatunk, hogy ha tanításokat adunk tovább, akkor előtte megvizsgáljuk azok érvényességét.

Ennek ellenére a buddhizmus mégis könyvtárnyi mennyiségű információt halmozott fel az évezredek során, aminek nagy része ráadásul recitálással, azaz a mondatok folyamatos szóbeli ismétlésével maradt ránk. Kevesen érezték azt, kellő tudásuk van ahhoz, hogy Buddhát „ellenőrizzék”, így csak ismételték a gondolatait. Nincs ebben jelentős ellentmondás ahhoz képest, ami Buddha eredeti szándéka volt?

Buddha igazsága

A Buddhának tulajdonított gondolatokkal kapcsolatos írások a páli kánonban gyakran így kezdődnek: evam me sutam, ami nagyjából annyit jelent, hogy “úgy hallottam”, vagy “azt hallottam, hogy…”.  Ez egy utalás arra, hogy amit hallunk, egy emlék, azaz egy múltban megfogalmazott igazság, egy emlékezés az igazságra.

És annak mi az értelme, hogy emlékezzünk egy ősi igazságra, ami egy múltbeli valóság leírásához tartozott, és a jelenben talán már nem is érvényes? Itt jön egy csavar a történetbe, amit remélem, hogy fogsz tudni követni…

A tudat számára nem releváns, hogy amit észlel, az múlt, jelen vagy jövő. Az akasa információ tartalma nincs ellátva időbélyegzővel, csak az emlékek és a képzelet információnak kölcsönhatása.

Ebből a kaotikusnak tűnő halmazból emeli ki a tudat azokat az információkat, amiket a figyelme fókuszába állít. A kiemelés önmagában azzal jön létre, hogy milyen információ tartalomra fókuszálunk. Ami nagyobb (kollektív) figyelmet kap, az kap nagyobb energiát, az jelenik meg a látható világban.

Ilyen értelemben a “teremtés” egy állandó körforgás: a tudat észlel, fókuszál, ezzel kiemel információkat, amik megnyilvánulnak az emberi érzékszervekkel érzékelhető anyagban (is), és közben olyan kölcsönhatások, információs-kontextusok jönnek létre, amik újabb emlékekké, képzeleti tartalommá válnak. És minden pillanatban kezdődik minden elölről.

Ebből elég egyértelműen látszik, hogy valóban minden állandó változásban van. Az akasa információ tartalma folyamatosan kiterjed, a tudat újabb és újabb perspektívákat észlel. Ebből az az ember, aki csak az anyagot érzékeli, annyit lát, hogy az univerzum tágul és minden mozgásban van.

Emlékezés és teremtés

Visszakanyarodva a buddhizmusban elterjedt szokáshoz, hogy ősi emlékeket recitálunk: a közös emlékezése sok millió szerzetesnek, és sok százmillió laikus buddhistának tulajdonképpen egy kollektív fókusz arra a valóságra, amelyet fenn kívánunk tartani. A tudatosan kiválasztott fókusszal átemeljük az emlékeket a jelenbe, hogy itt és most is hatást tudjanak gyakorolni, és teremtő módon formálják a világot. Például az együttérzés recitálása, fókuszban tartása azt a célt szolgálja, hogy az együttérzés maradjon a teremtés alapja.

Talán így egészen új értelmet nyernek számunkra Buddha felismerései is. Nem az a fontos, hogy az igazság letéteményeseivé váljunk, hanem az, hogy amit Buddha igazságként ismert fel, annak érvényt szerezzünk a jelenben is, ha (és ez egy fontos “ha”): azonosulni tudunk annak lényegi megállapításaival. A mondandóm elején idézett buddhai felszólítás így lényegében arról szól, hogy ellenőrizzük folyamatosan: az általa megtapasztalt igazságot még mindig érvényesnek és szükségesnek ítéljük-e meg a jelenben.

Az élet tehát állandó változás. Ha békében akarunk élni, ezt felismerve kell alkalmazkodnunk a változások okozta kihívásokhoz, méghozzá az együttérzés erejével. Ha minden sallangot lehámozunk arról, ami ma a buddhizmushoz tartozik, akkor ez marad meg mag üzenetként. Ez volt Buddha felismerése, és 2500 évvel később a tudomány pont ugyanezt fogalmazza meg: az élet motorja az evolúció, ami a folyamatos alkalmazkodás az állandó változáshoz. Amivel a buddhizmus még előrébb jár, az az a felismerés, hogy az evolúció a tudattal kezdődik, hogy van egy minden létformát összefogó “láthatatlan”, de megtapasztalható evolúció is.

Az akasa jóga a közös teremtés útja, amiben megpróbálunk Buddha felismerései alapján a lényegre fókuszálni.
– Erősítjük az együttérzést.
– Dolgozunk azon, hogy elcsendesítsük az elménket akkor, ha túlságosan belebonyolódik az anyagi fókuszba, és előtérbe kerül ennek nyomán a harag, a félelem, a féltékenység, a bűntudat, a szégyen, az aggodalmaskodás, a gőg.
– Az elcsendesített elmével kiterjesztjük az észlelésünket a láthatatlan világra, összehangolódva a mindenben jelen lévő akasával, és a minden észlelést összekötő és szintetizáló közös tudattal.
– Bárhol is járunk, bármit is tapasztalunk, szem előtt tartjuk az alapvető célt: a tisztánlátó együttérzés készségének elsajátítását és kiterjesztését minden érző lényre, akár láthatóak számunkra, akár láthatatlanok, akár azonosulni tudunk velük, akár nem.