Mint minden buddhista irányzatban és iskolában, így az akasa jógában is a meditáció az egyik legfontosabb módszere a tudati fejlődés megvalósításának. A meditáció a befelé figyelés állapota, amikor nem a külvilágból érkező ingerekre fókuszálunk, hanem arra, ami a testünkben, a gondolataink és érzéseink világában történik. A meditáció tulajdonképpen annak a művészete, hogyan érzékeljük a belső világunk folyamatait, és hogyan lépjünk velük tudatos kölcsönhatásba.
A meditációnak a buddhizmusban legalább annyiféle formája, gyakorlata van, mint amennyi különböző iskolája. Testhelyzeteket (ászanákat), légzés technikákat és szuggesztiókat kombinálunk szinte végtelen sokféle formában. A meditációk első két eleme önmagától értetődő, a szuggesztiók pedig azokat a külső személytől kapott mondatokat vagy belső gondolatokat jelentik, amelyekkel a gondolatainkat és érzéseinket, a belső világunkban felszínre kerülő impulzusokat, emlékeket az akaratunknak megfelelő irányba állítjuk. Ez jelentheti a gondolatok elcsendesítését, vagy pont ellenkezőleg, egy belső vizualizációs folyamatot is.
A nyugati világban meghonosodott technikák egy része azt látszatot keltheti, mint ha minden meditációnak az lenne a célja, hogy a gondolatainkat kikapcsoljuk. A tibeti buddhizmusban ez egyáltalán nem feladat, gyakorlatilag az összes tibeti buddhista meditáló tantrikus technikák használatával kívánja elérni a megvilágosodást, amelyekhez szükség van az érzékelésből származó vágyra, és a saját tudatossággal kapcsolatos szenvedélyre. Az akasa jógában is az az elv, hogy először a gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat meg kell tanulnunk mederben tartani. Ez az elme megszelidítésének folyamata. A nyugodt, az Eredettel harmóniában működő elme a földi létezés evolúciójának eszközévé válik, ez az akasa jógájának egyik központi üzenete.
A gondolatok, érzések, sőt a fókusz kizárása a dhjána technikák végső célja, ezeknek a felső négy szintjét csak az akasa jóga harmadik fázisában, az ún. anatta tantrában gyakoroljuk. Ezzel kilépünk a tibeti buddhizmus keretrendszeréből, a dhjánát más buddhista irányzatok, főleg a mahájána használják.
Dhjána – az ősmeditáció
A dhájánát tartják a legősibb ismert meditációs rendszernek, de természetesen ez is átesett egy fejlődési folyamaton. Nyolc szintjét különböztetjük meg, ezeknek a jellegzetességeit a mellékelt ábra mutatja. Vegyük észre, ha összevetjük a grafika felépítést Az Élet körforgása ábrázolásával, ugyanazt a sémát kapjuk: a dhjána meditációs gyakorlatokkal „visszafelé” járjuk be az Eredet kiterjedésének útját. Előbb megtanuljuk a figyelem helyes fókuszát a dhjána első négy gyakorlási szintjén, miközben elengedjük az érzelmeket.
A felső négy meditációs szinten pedig belépünk a „láthatatlan” világba. Előbb megtanuljuk levenni a fókuszt a formákról, és így az akasában áramló információkat észleljük tiszta formában. Majd levesszük a fókuszt az információkról is, hogy megtapasztalhassuk a tudat kollektív világát. Az utolsó előtti szint az Eredet dualitásmentes állapotának az előszobája: az üresség állapotának gyakorlása azt szolgálja, hogy sem az észlelés, sem a nem-észlelés állapotában ne maradjunk, ez az utolsó duális jelenség, mielőtt – ha csak pillanatokra is, de – megpillantjuk az Eredet végső valóságát.
A buddhizmusban ez a meditációs gyakorlatokkal elérhető megvilágosodás útja. Íratlan szabály, hogy az utolsó három szint megtapasztalásairól nem beszélünk. Nem azért, mert titok, hanem mert azok számára, akik nem tapasztalták meg, nem értelmezhető. Az ötödik szint – az akasa megtapasztalásának szintje – az utolsó „információs” szint. Az utolsó három (6-8.) szint talán úgy írható le, mint a tudat önmagába fordulásának és nem-duális eredetének a megtapasztalása. Mivel az emberi kommunikációban használt szavak információ áramlást jelenítenek meg, minden próbálkozás nem-információs állapotok leírására torzulást fog eredményezni. Buddha sem írta le a megvilágosodás során szerzett élményének a lényegét, csak az az abból következő felismeréseket és az oda vezető utat.
